Mint cseppben a tenger, mutatkozik meg ebben az ország bizonyos részein már mindennaposnak mondható kis történetben egy ország társadalmi rendjének súlyos válsága. Amíg ugyanis az újságban nap mint nap hasonló hírekkel találkozunk, legtöbben legyintünk egyet és abba a hazug képzetbe ringatjuk magunkat, hogy mindez velünk és szeretteinkkel nem történhet meg. Semmi sincs ok nélkül, biztosan „azok” – ti. az áldozatok – is provokáltak és hasonlók. Legbelül azért sokan érezzük, hogy ez álságos magatartás.


Írásom további része arra mutat rá, ami egy ilyen szűkszavú rendőrségi közleményben sosem jelenik meg.

A bevezetőben említett baráti társaság tagjai tanulmányaik vagy munkájuk mellett hétvégente rendszeresen találkoznak Szerencsen, hogy egy üveg sör vagy az asztali foci mellett beszéljék meg az elmúlt napok történéseit, így volt ez azon a bizonyos szombat estén is. A szórakozóhelyen egy másik, sokkal népesebb társaság is feltűnik időnként. A tizenhat-tizennyolc év közötti tinédzserek között büntetett előéletű egyének is akadnak, nevük jól ismert a városvezetés, de feltehetőleg a közelben működő rendőrkapitányságok munkatársai számára is, ám sajnos leginkább a társasági életet kulturáltan folytatni kívánó szerencsi fiatalság ismeri őket. Személyesen is meggyűlt már a bajom néhányukkal, erősen ittas állapotban erejük demonstrálása céljából folyamatosan zaklatják azokat, akik a közelükbe kerülnek, olykor mondvacsinált okokkal, olykor még az ürügy megkonstruálására sem pazarolva energiát.

A pultnál fogyasztani nem szoktak, a későbbi történések színhelyét is inkább melegedőként használták, a sértettektől több alkalommal cigarettát kértek. Amikor utóbbiak már hazafelé készülődtek, minden ok és előzetes bejelentés nélkül a suhancok nyolcan(!) ököllel rájuk támadtak, az egyik fiatalembert hárman ütötték-vágták egyszerre. Csak a vakszerencsén múlott, hogy a kétszeres túlerőben lévő kemény legények nem okoztak súlyosabb sérülést, viszont a kék-zöld foltokon és felrepedt szájon kívül sokkal komolyabb traumát okoz, ami egy ilyen helyzetben a megtámadott, védekezésképtelen ember lelkében sérül. A sértettek nem ütöttek vissza, a feleket az odarohanók választották szét.

Az incidens után a fiatal bűnözőkből összeverődött banda némi szóváltást követően sietve elhagyta a helyszínt. A rendőrök becsületére legyen mondva, a telefonos bejelentést követően négy-öt percen belül a helyszínen termettek, azonban az intézkedés lefolytatása és a lekezelő hangnem, amit a sértettekkel szemben megütöttek, nem egy európai ország rendfenntartó szervéhez méltó. Az üggyel kapcsolatban megtörtént a feljelentés és megindult a nyomozás, szerencsére a szórakozóhely biztonsági kamerája megörökítette az eseményeket. Hogy miért történt a támadás, senki sem tudja, a sértettek mind konfliktuskerülő, becsületes, tisztességes emberekként ismeri a környék, hasonló ügybe még sohasem keveredtek.

Több kérdés is felmerült bennem. Milyen ország az, ahol egy semmirekellő, ittas tizenévesekből álló horda éveken keresztül szabadon garázdálkodhat, és erejük fitogtatására éppen azokat az értelmiségi fiatalokat terrorizálhatják, akik ennek a szerencsi mini-társadalomnak a jövőbeli magjai? Sokan ugyanis a könnyebb utat választják és külföldre mennek, de néhányan igyekeznek életben tartani az iskolaévek alatt fűződött régi, helyi barátságokat és itt, Szerencsen akarnak élni. Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a támadók egyike sem fog soha semmilyen értékelhető szaktudást szerezni, a társadalomnak soha semmilyen módon nem lesznek hasznos elemei.

Háromszoros túlerőben, meglepetésszerűen más embereket ököllel összeverni, az ilyet nem nevezném embernek. Nehéz az eseményekről higgadtan írni, legszívesebben névvel és fényképekkel felsorolnám itt, hogy kik ezek a bűnöző elemek, mert ha már az erre hivatott igazságszolgáltatás és a rendfenntartó szervek képtelenek megoldani az évek óta fájdalmasan burjánzó problémát, a szülőknek joguk lenne tudni, hogy kik azok, akiktől félteni kell esténként a gyermekeiket. De sajnos ez egy olyan ország, ahol az állatnak személyiségi joga van, méltósághoz való joga van, jó hírnévhez fűződő joga van. És kötelessége? Az nincs. Nekünk pedig jogunk van befogni a szánkat.

Biztos vagyok benne, hogy néhányan most azt mondják: minek mennek oda? Lehet szórakozni, beszélgetni ám otthon is. Tőlük kérdem akkor, hogy ha ma feladjuk a közösségi színtereket, holnap feladjuk az utcáinkat, holnapután pedig már húzhatjuk a szögesdrótot a ház köré? Vagy az volna a megoldás, hogy üssünk vissza? Ahogy esetenként a rendőr vagy a látleletet levevő orvos tanácsolja, ne is tegyünk feljelentést, mert mint magyarázzák „abból úgysem lesz semmi”? Könnyedén megtehetnénk, hogy mi is összefogunk egy tucatnyian, és ledobjuk őket a lépcsőn, de akkor ugyanolyanok lennénk, mint ők, és igazából veszítenivalónk csak nekünk van.

Megoldás tehát nincs, marad a tehetetlen düh, aztán a türelem. A magyar ember birkatürelmű, ahogy ezt gyakran szebb szóval leplezni igyekeznek – toleráns. Ahogy Fulton Sheen amerikai katolikus érsek mondta: „A tolerancia csak emberekre vonatkozik, sohasem az igazságra.” Ez nem egy kirívó eset, hanem egy tendencia, észre kellene venni és gátat kellene neki szabni. Itt egy generáció kezd kibontakozni, amelyik tudja és érzi, hogy - főleg a 18. életéve betöltése előtt - szinte bármit megtehet bárkivel. Iskolában anyázhatja a tanárt, este a városban akár orrba is verheti. Húsz, de akár tíz évvel ezelőtt melyikünk akart és mert volna felnőtt emberekhez odamenni és minden valós ok nélkül beléjük kötni, rájuk támadni? Egyikünk sem, és hiszem, hogy ez így volt rendjén.

Az érpataki, már külföldön is pozitív visszhangot kiváltó, a gyakorlatban rendkívül sikeres rendteremtési módszer alapelve az, hogy a társadalmat építő és romboló csoportokra osztják, és ez utóbbi csoportot a mindenkori törvények adta lehetőségek maximális kimerítésével elnyomják. Itt és most, ahogy az lenni szokott, a rombolók támadtak az építőkre. Hogy lesz-e a következménye? Bízzunk benne, hogy igen, hamarosan kiderül.

(A Szerencsi Válasz munkatársának írása, a sértettek jóváhagyásával)

Kép: illusztráció